Zeng a Dédai erdő

 

A Beregi síkság gím- és dám állományát sokan – talán nem is alaptalanul - az ország nyugati régiójának vadbőségéhez hasonlítva emlegetik. A Felső-Tisza vidéki Vadgazdák Szövetsége által szervezett tudományos konferencia témafelvetése nem is okozott meglepetést, különösen nem szarvasbőgés idején. A vámosatyai Bockerek Vadásztársaság új vadászházának konferencia termében több mint hetven vadász adott egymásnak randevút és beszélték meg a Kárpáti típusú gímszarvas – hazánkban csak itt lelhető fel ez az önálló alfaj – helyzetét. A téma fontosságát pedig a vad egyre nagyobb teret nyerő terjeszkedése adta, illetve az a tény és felismerés, hogy a gímszarvas esetében 3000 hektár nem alkalmas vadgazdálkodásra. A beregi síkságot, mint tájegységet ebből a gímszarvas esetében egységes vadgazdálkodási szempontok szerint kellene kezelni.
Egy következő írásban erről részletesen írok, most a tanácskozás után átélt élményt akarom megosztani azon vadászbarátaimmal, akik kevésbé, vagy egyáltalán nem ismerik e tájat. A vadásztársaság területe az ukrán határig húzódik. A korábbi évtizedekben a világtól elzárt terület ma is megtartja háborítatlanságát, azzal a gazdag növényi társulással, amit az ember alig tud elképzelni, de a vadnak – populációtól függetlenül – tökéletes életteret biztosít.
A bockereki vadászbarátaink önzetlen invitálása után több terepjáróval elindultunk szarvasbőgést hallgatni. Először a Barabási hegyet érintettük és a nem idevalósiak szíve – az enyém is - már ekkor hevesebben vert, mert az elvadult hegyoldal – valamikor a tokaji borokhoz hasonlították az itt készített fehér borokat -, galagonya, vadrózsa, kökény és vadszederrel borított, illetve a kaszát soha nem látott füves részek kiváló fészkelési és legelési lehetőséget nyújtanak a vadnak. A Rejtőzködésről nem is beszélve. De nem itt álltunk meg…
Vezse Péter a Nyírerdő erdész technikusával - aki a Beregi Tisza Vt. Vadászmestere -, valamint Szabó Józseffel, a Beregi Tisza Vadásztársaság elnökével zötykölődtünk egy hadi úthoz hasonló köves szakaszon, majd a címben is említett Dédai erdő felé vettük az irányt. Az erdő – az Alföld egyetlen ősbükköse, szíllel, kőrizsfával elegyítve -, az esti szürkületben titokzatosnak tűnt pár száz méterről. A fák koronái fölött pedig a Kárpátok lankái, magaslatai tolakodtak szemünk elé.
Szinte egyszerre néztünk össze, vajon jól hallottuk e? Valóban bőgést hallottunk? De nem is volt szükség a feleletre, mert azt megkaptuk egy másik bikától. Ketten felelgettek egymásnak, majd bekapcsolódott egy harmadik is. A Barabási és a Dédai erdő, illetve a közeli Kárpátok által alkotott síkság most teknőként működött. A hegyoldalak felerősítették a bikák hangját. A két egymásnak feleselő bika, szinte azonos erőt árulkodóan rezegtette a levegőt. A legszebb koncertben volt részünk több mint egy fél órán át, de közben azt is láttuk, amint egy szarvastehén borjával tőlünk alig száz méterre osont el a bokrok között, majd egy spíszer bika a nyomukat követve, velünk mit sem törődve haladt az előbbiek után. Egy távolabbi tisztáson vaddisznók kocogtak a sűrű takarásban, s az őz sutának is csak a feje látszott ki a galagonya bokor alól.
A bikák szerelemittas, erőt demonstráló hangversenye folyamatosan témát adott suttogó beszélgetésünkhöz. Eközben az erdő távolabbi sarkában is megszólalt egy negyedik, de az is lehet, hogy a határt lezáró kerítésen túlról adott jelet, hogy ők is léteznek, akár meg is verekednének a szarvas hölgy kegyeiért, de „politikai okokból” nem tehetik…
Már egészen ránk esteledett, gondolatban becserkeltük a bikákat. Leszálltunk a lesről. Hála Istennek ők még akkor is bírták szusszal, amikor beültünk a Nivába, de az is lehet, hogy méltóképpen akartak búcsúztatni bennünket a Kárpátok lábai alól, hogy el ne feledjük őket. Nem, nem soha…
Vámosatya-Barabás 2011. szept. 16.                      
Zsoldos Barnabás